Szelíd, szép szemedben búbánat borong…
Mért nem veszed észre, ó, te kis bolond,
Hogy elmúlt a zord tél, éled világ!
Apró kelyhét bontja sok-sok kis virág!
Pacsirta énekel, itt van a Tavasz!
Miért van szívedben mindig csak panasz?
Látod? Már a hárs is ontja szirmait
Feledve a zord tél múló kínjait.
Dús lombjából édes illatok fakadnak,
Szorgos rovaroknak eleséget adnak.
Zúgva, döngicsélve repkednek a méhek,
Örvendezve a friss Isteni ételnek.
Friss tavaszi szél fúj, menekül a felhő,
Zúgva integet az ébredező erdő.
Kacagva tör elő az arany napsugár,
S tündér táncot lejtve, minden helyet bejár.
Jöjj ki hát a napra, élvezd sugarát!
Felejtsd el a felhőt, a hó záporát!
Sose gondolj arra, mi lehetne még…
Örülj most a percnek, ennyi is elég.
S hogyha jő az este bandukolva, halkan,
Ne bánd azt, hogy lassan elhalkul a dallam…
Nézd, mily szép az alkony – csodákat hozó!
Olyan, mint az élet – mindig változó.
Alszik sok kis virág a barna avarban,
A lombok közt béke, csend és nyugalom van.
Hallgat a pacsirta, nem döng már a méh,
S a hűvös est helyébe langy’ éjszaka lép.
A sápadt hold hosszú, égi útra kél.
Tücskök hegedűje oly szépen zenél!
Enyhe szellő lebben – gyönyörű az éj!
És a hárs virága titkokról mesél…
Szeretettel,
Szemerédy Nelly
