Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, és amit kinyit, senki nem zárja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki: Tudok cselekedeteidről. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki nem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.
Jel. 3: 7-8
Egyik reggel egy dicsőítő szolgálatra készülve olvastam ezt az igét.
Egy állami gyermekotthonba szólt a meghívásunk, micsoda hatalmas ígéret ez éppen most, gondoltam, Isten tud rólunk, előttünk jár, és nyitogatja a szívek ajtaját…
Nagyszerű napunk volt. Az autó nem fulladt le útközben, és nem hagytuk el egyik tartozékát sem. Ahogy megérkeztünk, körülvett minket egy csivitelő gyerekhad, mindenki segíteni akart, azt se tudták, hol öleljenek, mit meséljenek.
Maga a dicsőítés is remekül sikerült. A szívem gyönyörűséggel és hálával volt tele.
Egészen addig, amíg el nem kezdtük összepakolni a cuccainkat. Akkor tűnt fel ugyanis, hogy sehol nem találom a táskámat. Próbáltam visszaemlékezni, hogy hol láttam utoljára: az autóban végig az ölemben volt, a megérkezésünk előtt raktam bele a pénztárcámba a reggel felvett fizetésemet, aztán jött a sok gyerek… és képszakadás. Na, ha az autóban maradt, az gáz, mert a csodajárgány ajtaja hónapok óta nem záródik…
Szélsebesen rohantam ki az utcára. Benéztem az autó ablakán, és lám, a táskám ott lapult az első ülés alatt, gondosan benyomkodva. Talán valamelyik zenésztársam volt, gondoltam, hála Istennek valaki odafigyelt erre is.
Nyitnám az ajtót, nem nyílik. Próbálom a sofőr ajtaját, zárva van. Szaladok vissza a kulcsért. Az se segít.
Végül a csomagtartót kellett kinyitni, onnan bemászva nyitni ki az ajtókat. Valaki járt az autóban, az ajtókat belülről zárták be – mondta erre a sofőrünk.
Akkor már pattanásig feszültek az idegeim. Alig vártam, hogy a táskámhoz jussak végre. Belenéztem, a pénztárcám sehol. Kipakoltam mindent. És akkor a táska legeslegalján megérezték az ujjaim a tárcát. Szívdobogva vettem ki: maradéktalanul ott volt benne a teljes összeg.
Egész úton hazafelé azon tanakodtunk, hogy mi történhetett, de egyszerűen nem találtunk magyarázatot. Lehet, hogy én dugtam a táska legaljára a pénztárcát, és én rejtettem az ülés alá a táskát (bár ennek így nem sok értelme volt egy zárhatatlan autóban), de az továbbra sem volt világos, hogy mi történt az ajtókkal…
Este újra elővettem az igét. Milyen bátorító volt reggel olvasni a nyitott ajtóról, amit senki nem csukhat be! Aztán végigszaladt a hideg rajtam, mert második olvasásra egy teljesen más rész ugrott ki a szövegből:
Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, … és amit bezár, senki nem nyitja ki: Tudok cselekedeteidről…
Isten tud rólam, előttem jár.
Vigyáz rám akkor is, amikor az én figyelmem lankad.
Kinyit és bezár ajtókat.
Ha kell, akár szó szerint is.
