Gondolom, Te is voltál már igazságtalan, megalázó helyzetben.
Jézushoz futni vigasztalásért ilyenkor sokkal könnyebb szerintem, ha mindez a világban ér. Ők még nem ismerik Jézust, nem tudják, mit tesznek… Nekem itt a Pártfogóm, nekik pedig nincs.
De mi van akkor, ha keresztény körökben, akár a gyülekezeten belül ér ilyen?
Olyan emberektől, akik ugyanúgy Jézushoz imádkoznak, sőt, akár egymás mellett dicsőítjük Őt…
Dupla fájdalom, hogy mindezt olyanok okozzák, akiket szeretünk.
Vívódások sora jön, hogy mit tudunk kezdeni a helyzettel, én mit hibáztam el és mit tudnék tenni?
Majd érkezik az üzenet:
Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!
2Móz. 14: 14
Továbbá, hogy: engedd el, nézz a keresztre, ahol érted Jézus összehasonlíthatatlanul nagyobb igazságtalanságot szenvedett el. Meghalt az ártatlan a bűnösért.
De hogy lehet elengedni?
Akárhányszor eszembe jut, csak jönnek a gondolatok, az érvek, a szívem is hevesebben dobog. Legszívesebben kiakadnék, hogy csináljanak már valamit, de nem lehet, nem kéne. Isten megígérte, hogy majd Ő elintézi. (Ez sokkal jobb ajánlat, mert így mi nem tudunk annyira sérülni.)
Csak nehéz az igazságérzetet elhallgattatni, és türelmesen várni.
De akad egy másodperecnyi csend.
Meglátom Jézust, ahogy az összes hibámat, vétkemet, másoknak okozott bántásaimat magára veszi. Helyre is állítja azokat, mert én arra képtelen vagyok.
A bennem lévő (és belőlem kiáramló) összes rossz Jézus vérétől válik tiszta fehérré.
Átnézek a másik félre, a sokszor cukormázba csomagolt, felém dobott nyilaira, kifeszített csapdáira, féltékenységére… De helyettük csak Jézust látom, ahogy messze elfedi ezeket, és rajtuk keresztül átölel engem.
Szeretettel,
Livi
