Szemében könnyekkel, lelkében kereszttel
Mária elindul, kezében kenettel.
Vállait a bánat mind mélyebbre nyomja,
Nincs már semmi másra, csak egyre van gondja:
Hogy a Mester testén a leplet megoldja,
És bekenje drága, halotti kenettel,
Ez az egyetlen vágy, mit nem temetett el.
Lelkében még ott ég az átélt borzalom
A kínoknak útja s a Golgota halom.
Hallja még, hogy verik be a drága kézbe
A durva szögeket, a legfájóbb részbe.
Fülében még ott ég az utolsó sóhaj,
Melyben nem volt semmi kívánság vagy óhaj,
Csak a bizonyosság, hogy Elvégeztetett!
– Óh, a Mester tudta, tudta, mért szenvedett –
A bánatos asszony, jaj, ezt még nem érti,
Mért ölték meg Jézust?- egyre csak azt kérdi.
Kérdi önnön magát, de nincsen felelet,
Csak a könnye csordul, és lassan lepereg.
S miközben Mária úgy érzi, hogy vesztett,
Nem tudja, hogy Jézus, míg vitte a keresztet,
Minden bűnös terhét a vállára vette,
Ez volt életének legfőbb célja, tette!
…És lassan odaér a rettegett helyre,
Hol a holtak laknak: elér a sírkertbe.
Hangos zokogása felveri a csendet…
Nem talál a kertben egyetlen egy lelket.
Megdöbbenve megáll! Üres Jézus sírja!
S nincs sehol egy ember, hogy bánatát elsírja.
Aztán, váratlanul egy hangot hall halkan,
Miért sírsz Mária! – s nem is tudja, hol van,
Aki szólította, – nem látja a könnytől,
De a szíve dobban, dobban az örömtől!
Ó, ez a drága hang, ez a szent szelídség…
Nincs most már szívében, nincsen semmi kétség,
Hogy él, él a Mester, hogy is lenne halott,
Isten fia volt Ő, és ím, feltámadott!
Lehet, hogy Te is sírsz, reményed temetve,
S nem látod a könnytől, hogy nincs minden veszve!
Gyász van a szívedben, mert Jézusod halott,
De hidd Máriával: Ő él, mert feltámadott!
Szeretettel,
Szemerédy Nelly
