Ma este egy jó kis koncertről jöttem haza. Álltam a villamosra várva. Eleredt az eső, ahogyan ez mostanában lenni szokott. Bosszankodtam.
Aztán eszembe jutott a nagypapám…
Tanyán lakott. Szedriában. Gyermekként a teljes nyarakat ott töltöttük. Miénk volt a világ. Ám ha jöttek a nyári zivatarok, amikor dörögni kezdett és cikáztak a villámok, amikor esni kezdett, rohantunk be a házba menedéket keresni.
Papa azonban felkelt a zöld karosszékéből, felhúzta a gumicsizmáját, viharkabátot öltött, és széles karimájú kalapjában elindult a kertbe.
Óriásnak, erősnek, bátornak láttam. Hová megy? Hát esik! Elázik!
– Ó, ilyenkor a legszebb a kert. Isten munkája láthatóvá válik. Minden feléled, és szemmel láthatóan növekedik – mondta. Kiment, és eltűnt a szakadó esőben…
Csak órák múlva jött vissza. Kalapjáról és kabátjáról csorgott a víz.
És boldog volt.
Azóta nekem is van gumicsizmám, esőkabátom, esernyőm.
Most azonban leszálltam a villamosról.
Összecsuktam az esernyőmet, lelassítottam lépteimet…. és eláztam.
Mert van, amire jó emlékezni…..
